kaligula

a minden meg 42

Hányingerem van. És ezt fontosnak éreztem közölni - magammal, virtuális valóságban. Ettől csak méginkább hányingeremvan. Képeket nézek. Életeket, ahol lenni akarok. Paradicsomi hányingerem van. Pome Doro. Jó volna szétverni valamit, jó volna szétverni azt, ami visszatart a valamiszétverésétől. Jó volna szétvernem magam.

No most hányingerem van. Mit látok, mit érzek? Kit érdekel. Játszok a süppedt hangulatommal, próbálom kreatívvá tenni félelmeim, haragom, sérelmeim. Jujjdemagamnakírok. Egy év is kell, hogy megértsem magam. Téged értettelek. Beleértettem magam is. Beleértem az életedbe. Túl mélyre - neked is hányingered lett. Kiürítettél magadból. Így vagyok ott, ahol nem lehetek, ahol fűre, hóra üríteni tilos. Lassan belekeveredtek maradványaim az ökoszisztémába, hogy aztán kínai paradicsom formájában bekebelezzem.

Magamtól van hányingerem. Aha. Doro.

Fogadalom

Nem vagyok Van Gogh, de eladnám holttestem, ha téged nem zavar, hogy még élek.
Ebből következik nagy társadalmi értékem, hogy van: kezemlábammájamvesémlépem.
Elalvás után is gondolkodom, hogy ébren miként nem vagyok, s hogy miként vagyok, arra gondolok.
Szeretem, ha fagy, ha hóba robban a hideg föld, terhes ágak alatt roppannak tiszta lábnyomok.
De hagyom a mellébeszélést, üzletet ajánlok: innen az óceán csak hat nap, addig még veled álmodok.
Berúgom, jártatom a hideg motort, kecsesen bevágok, előzök, a halált meg nem vetően bátor vagyok.
Kell e több ennél: kell e több az egynél? Egy testnél. Léleknél. Szentháromságnál. Istennél?
(…rossz gép az élet, motorom csak szív, szív – úgy érzem, felrobbanok…) Nézd: lassan elindulok.

Ki marad a vég nélküli mondatok mögött
hogy kimaradhasson belőled

egy körre

Angyalok szerződés nélkül feketén áldanak
kólás kehely ömlik a rozsdamentes

etetőbe

Félelem nélkül szálnak át a piroson
testük fehér csíkjain terjed az ige
keletre mennek, egyre keletebbre

A szobában zajlik az élet
asztaltól ablakig

mosnak esznek élnek
nappaltól hajnalig

Mikor érted mennék
te már nem vagy ott

húsz forintom, féltem,
hitem elfogyott.

Dek kell, hogy legyen tortán
fényes cukros máz

kell még legyen bennem
húsz forintnyi láz.

megemlékezés egy régi királyságról
márványos, színes-tarka vad virágról
a nedves hó kapcsán
amolyan lélekfenntartás, ösztön-türelem
sebezhetetlen elmúlás óra üteme
kattog, zajlik, mint nehéz jég
olvad a hideg sodrásban
a helyét keresi az újra-elmúlásban.
Ha halat fognál léken, végy hosszú erős zsineget
kampót éleset, hegyeset, türelmeset
Ha magad kifogtad, vágd el a zsinórt
(lélektől lélekig köldök zsinórt)
tágulj bele a világegyetembe.
Szoríts ki minden levegőt magadból
hagyj el minden jó lélegzetet
odakinn az utcán ilyenkor sót szórnak...
felolvad lassan fagyott tekinteted.

Legyen tél, hogy hó legyen
hideg, fagy és jégverem
tisztán fájó gyermekét
küldje le az Istenem.
Küldje el az éjjelen
tigris karmos lépteken
menekülve, félszegen
visszanyerni életét.
Hogyha tudja képletét
realista vizsgálódás
örök körben-hóban forgás
lépteimben a megtorlás
te a filter emberrablás.
Ha eljött, hát itt legyen
-foglalj helyett mellettem-
ki az élet kerekének
küllői közt szelepelek.
Fújok, fújtatok a hóban
kevés meleg víz a porban
sár és vér a kézmelegben
egybeforrott idegemben.

A hold
Épp, hogy tele volt
Kacsintott
S a földet
Megunt porból szőtt bölcsődet
Elhagyta
a Vénusz mellett
Eladó 1 milliárd foton.

 

Ez a hold
Elköszönt s elfogyott
A porból nőtt hatalmas
Kering ott
Magában
Örök körforgásban
S Vénusz – az örök nő –
Mellett kiadó egy csillagnyi
Plazma-felhő.

Hétköznap

 

A turisták bután bámultak rá. Gügyén nevettek nyomorultságán. Ő őszintén velük nevetett. Szájából kajlán vicsorgott megsárgult fogmaradványa. Milyen kék volt az ég, olyan tiszta, mint mikor angyalokat várunk, akkor azokat csakis ilyen égboltból várhatjuk. Kinyújtott kezében törött bögrét tartott. A piszkos, foltos kerámián még olvasható volt a divatfelirat: ne izgulj, nincs benne cukor! Hát ő sosem izgult még emiatt, pedig voltak aztán fontos dolgai…mint például most is. Örülni, ha körülötte nevetnek, még ha rajta is, felbecsülhetetlen rongyain, ahogyan fél keze ereklyévé mocskosult frizurájában ragadt. A turisták löktek valamit. No megvan, mert nem mindegy, még csak fél tizenkettő. Ebből a napból ő még sokat kihúz. Múltkor, amikor olyan nagy csinnadratta volt, meg semmi betevő, mégpedig ünnepnapon. Hát akkor ma igenis angyalos nap van.

Odábbkotródott, kincsei fehéren villogtak szennyes karmai közt.

Aznap valóban angyal szállt alá. Ő látta. Kezében tartotta. Vele nevetett. Érte dobálta le mocskait, érte emelte fel tekintetét. Szemeibe könny szökött, dobhártyáján vertek az erek, izmaiban ellenállhatatlanul ömlött szét az adrenalin. Valamit nagyon bánt: az életét. Nem volt más, hát bánta, ha már születnie kellett, miért nem angyalnak? Miért nem állt vele szemtől szembe az Úr? Hogy aszongya: Ilyen és Ilyenovics, hát angyalnak nem volna jobb?

Miért akkor akart élni? Hogy most ne tudjon.

Miért kell gondolatban valaki másnak lennie?

A turisták összefutottak mindenhonnan. Ilyen csudát még nem láttak. Volt, aki nézte, volt, aki emberségesen fordította félre arcát, hogy aztán a többiektől kárhozzon.

- még ma a paradicsomban…az egyik lator üdvözült, ugye?! Veled? Melletted?

Körülötte a hó koszosan olvadt, lemosva mocskát, a föld beszívta. Csontsovány test vergődött a hideg havon kitekeredve. Ujjai közt hat alumínium érme.

MÁR

Megtört gyűrűm körvonala,
Megkopott arany színe.
Vonalak mentén éltem
Az éltemszínt színre.

Olvad a fém, hajlik, törik,
Odakint sötétedik
Hosszú csíkban
A félelem szertefolyik.

Kő mellett állok
ömlik rám a fény
árnyék a hegy
a szikla vagyok én.

És fémből vagyok újra
testem égő láz
megmarad a forma
csak a test, a váz.

DE

még a műanyag palack nyakán
fénylik a fehér talány, hogy talán
szádhoz emeled, lelked, tekinteted
fémes kupakok, véred, tudatod
gipszlenyomatok

hajlékony vessző, arany vesztő
helytelen igék iktelen, idétlen
nyomok a fekete havatlan lapon,
sárban, füvekben, fákban
életfelfogásban

MÁR keresed az értelmet
fejem felett, nincs se takaró
se kerek tetőt tekerő
lélekemelő álom, hogy e
versben a hosszú sort ki nem állom.

kő papír szerelem

Ne várj, ne rázz felettem korhadt ágakat, ne kiálts rám átkos vádakat
ne mondd, hogy lehettem volna veled egy, milliók közül egyetlen egy

mit sav nem fakít, szó nem gyaláz, hazád mellett otthonra találsz
bennem magadra, szép új hatalomra, hogy legyen mit ennem

reggel délben feketében, nappal és világló sötétbe, szikrázó kőesésben
Hogy míg hull rám a gravitáció, nyirkos tenyeredbe rejts el engem.

odaadásLeginkább a kezdete, ha nevezhetünk néhány ragadós gondolatot életnek. Kikecmeregni a végtelennek tűnő erkölcsi-emberi-életi-haláli felelősségből. Kikecmeregni a ragacsos belső monológokból, szabadulni az esti meglódult agymenésektől.

Hogy nem hisz Istenben, azt nem tudta kétséget kizáróan állítani, vagy még kétkedett hitetlenségében. Istennel úgysem volt még dolga, ha létezése ragadós gondolatait Istennek nem lehet nevezni.

Odaadni, otthagyni a gyilkos szerszámot, nos, nem feltétlenül a leg erkölcsösebb, emberibb, életibb – leginkább halálos. Ha feltesszük, hogy haláltudat nélkül nincs erkölcs – lábjegyzet – akkor viszont a halál az erkölcsi gondolkodás egyetlen célja – nem vége. Kezdet.

Nem kibírható, kérésre nem válaszolható, nem vállalható. Ragadós gondolat, nem menekülhető. Emberi? talán. Neki, ő, őneki – objektive – semmi köze az egészhez (egész – élet). Ő, aki ottvan, ő van ott, de ennyi. Vansága nem egyenlő a létezés beleszóló létezésével. Ő nem történik meg, nincs története. Kérdés, kérés van, aminek elszenvedője. Szenvedő ige, fél-ágens, idegen kontextusban. Mondhatjuk, hogy pusztán statiszta. Ő itt teljesen esetleges. Ugyan min változtat itt az ő személyisége, akarata, története. Miben változtatna bármit a neme, kora, vallása, filozófiája. Pusztán egy pont az itt és mostban. De a sok átizzadt éjszaka nagyot taszít a ragadós gondolatokba – nevezzük életnek. A céltalanság célja a felelősség tagadása – a nincsnek a kreatív mechanizmusa – all in-nihill.

Az ártatlanság ott kezdődik, hogy minél távolabbról próbáljuk meg a bűnöket szemlélni. Már testemből is kiléptem, bele a semmibe, a semmi oktalan létezésébe, hogy céltalanságom megtalálja az üdvözülését – feltéve, ha hitetlenségem még nem eldöntött, ahogyan otthagyni, odaadni sem ugyan az. Otthagyni – céltalanul, persze, tudatosan, de mégsem odaadni céllal, tudatlanul – nahiszen. Köz, közöm, hozzá.

Kellene az a távolság, ami megvéd, elidegenít: „őrület, őrület, de van benne rendszer”. Most a szabadság a kérdés, nem az én szabadságom. Én – nem vagyok, a képletben csak x, bármely változó, bármivel felcserélhető. X nem elég, nem van, hogy beleszólhasson bárki szabadságába. Ettől erkölcstelen lett – az, ami élet, vagy pár gondolat, de ragadós.

Odaadni, vagy otthagyni – már vége. Nincs vissza, nincs újra. Ez ennyi. Ennek nincs továbbja, nincs előtte és nincs utánja. Ahogy nincs előtte, úgy nincs utána. Mert az előtte csak bennem volt, de ez nem az én szabadságom - ahogy x szabadsága lehet bármi is, de nem én.  Hitetlenségem – ha – egyetlen értelmes indokom ártatlanságomra. Ebben kételkedem, már ha látom, hogyan veszi át, találja meg, érti és teszi meg, hogy utána elkezdődhessen a semmi. Amiről én kell, hogy tudjak, hogy törvénye elé állhassak, ha kételyeimet megtartom, ha én maradok. Kezdetnek én. Ha ő már nincs. Ha van, amíg van, én nem lehetek. X vagyok, szabadon változó. Szabadság nélkül változó. Amit teszek, xként teszem, szabadon, bárkiként, kétely és hit nélkül – ha. Amikor vége, és kezdődik az én, szabadon lehetek én újra –ha.

Csak én. Egyedül. Ragadós gondolatok. Élet. Ha.

Mégis van kétely – még ha van is benne rendszer, még ha meg is találom benne az igazat, mitől lesz az enyém, mitől vonatkozik majd rám? Pont rám? Miben nyitom fel a világot, hogy benne állva világítson a szférán át, hogy ott – objektíve – kiteljesedjek? Bűn-e a kiteljesedés, vagy bűn-e a céltalan bűnhődés? Céltalanság lett volna a cél elhagyása, eleve kiiktatása, eleve elutasítása?  A halál – cél. Akkor követhető. Neki adható, otthagyható. Öngyilkosságot árulok. Szabadságot. Végzetet.

Őrület-ha. Könnyűnek tűnt, legalábbis nem baltás megoldás. Előtte mégis teával edzett idegesség, éhes gondolatok, ragadós világlás, éjszakai meglódult íráskép. Görbe betűim meglepően kampósak, bőrömbe ragadnak. Kiírnám magam, de lehetetlen.

Otthagyni, sem odaadni, sem megtalálni nem tudom magam.

csak soványka szabadság maradt

arra, hogy valamit értsek a zöldből

vetett ágyban vetetlenül:

kimondott szakítás.

csak kevés hideg víz maradt

arcul csapva valami kékkel

hogy magára hagyd az út szélén

vergődő madarat.

csak roppantásnyi fogzománc

hogy nyeld a híg betont

hogy úgy markolj, hogy végre fájjon

a széknek (a) támasztott közöny.

kedvesem, ne lélegezz, tartsd az életem

félrehajtott vörösboros terítőmbe csavard kétkezem

lépj be bátran ablakomban virággal vártalak

levetkezett ruháimat

újrakezdett imáimat kedvesem,

csak ne lélegezz, várj, míg elmegyek

savba mártott kötelemmel

hajba csavart türelemmel

mindig vártalak.

 

 

Kocka, ház. Kockaház. Élet, kockázatos, ötödik, ötödikes emeleten.
Vannak falak, ablak, ajtók, mennyezet, mennyezett lelencgyerekek az ablakban.
Lógva élünk, ötödiken. Élet. Lépcsőházi zajok, füst, köd, átépítés, ködös füstös ítés.

Szagos élet, kilátással, a várra, az iskolára, az utcára. Néha még várom magam haza.
Menni minden nap, le, fel. Lépcső saját házzal, neki van, de huzat jár hozzá, bársonyszellő.
Iskola, haza, vár. Nézem a múltam, kár, hogy magasra a vendégek sem járnak. Ritka a levegő.

Lapos tető, galambok, szárnyak amiken ketten repülünk, a ház maradna, madarna, de az ablakok tartják.
Vannak utak előttem. Azok is vinnének, de az ajtóig nincs út, nem jutott, olykor vajra sem.
A hűtő hideg pontja a konyhának, van egy szoba a fürdésre, a tisztaság itt is fontos.

Koszos ember nem jut a mennybe, a póz nagyon is fontos, a lovagló ülés az óta jár az eszembe.
Balkon ferde ikonokkal gyárból, kéményből, füst, köd ereszkedik felfelé, töri az ablakot.
El kellene menni, gömbbe vágyom, sok üvegre, meg valódi emberekre. Szomszéd szobákra.

Elmenni messzebb, az úttól is, a vártól is, az ablakok közelebb jönnének, nem félnék a farkastól.
Ő sem tőlem, azért csak angyonvernénk egymást, ez a rend, emeletes, épületes.
Hörög a víz alattam, a kezemre köp, szappant vedlik rá, feltárul az ajtó, letört kilincs, vaj.

Kennek rám zsíros, szemcsés, rögös dolgokat, eszem, ahogy bírom, ez a sajátom, ennyire telt.
Fáj a májam, vizet nyelek, köhögök a portól, a fűrészportól, a fűrész hangjától, a radiátor hideg.
Fázik a talaj, bordás testre tekeredik, magasodik a fa a padló lényegében már elindult alólam.

És ez az otthonom, otthon vagyok, élek, hogy lehetne másként, hogy érezhetném másként.
Honnan lennének kérdőjelek, hamisított papír fecniket húzok le, lakik itt még valaki velem.
Ő sejt engem, én beszélek róla, vagyunk egymásnak, titkoljuk, hogy lehessünk, igény szerint minden

vasárnap délben lomtalanítás.

Halkan csörren a tigris a mókus
a süntele fénytelen alszik a Sün.
Kintele lógata lábava kar hala
 meg moroga bazörög atapír.
Sün jön a sün megy elug rik alá
főz a fa zékala te a sütemény.
Koccan a cukra vacokra lapul
ugrik elé sün a maccstalanull.
Felkel a zégrefe lépbele kék
elefánt tok banán tok karamelomé.
Tüskebe süntelen ül vele áll
az idő kereke s tovaszáll a magány.
Ciprusi korpuszi hüllevedék eszi
terpe szikla fal a lá gyul elé.
Kéz befog sünfogat gyepre alá
hozat három alányon a hajkoszorú.
Futva sötét lovat szőke köréfogat
megvere hajdana szépa zenyém.
Csörren a mókus a tigris a lófut
a sünmegy a tevagy alány azenyém. 

Ez egy sünmese a Sünömnek.

Süntöl-sünnek.

Szóval, egyszer V, hol nem A kkoriban még sokhejütt vótak hőssünök. Az egyik ilyen vót Sünusszeusz. Hét tenger, meg egy lavór víz kalóza volt, de bejárta máe Ungot Berget is. Szóval ez a hőssün sokmindent látott már, tán még jegesmedvét is, de vót valami, amit még sohasünéletében nem, a saját pofázmányát.

Régen, mikor még sünfülü vót, egy boszorkánysün megátkozta, hogy sose láthassa meg a saját pofáját, mert a kis sün a bótba pofátlanul viselkedett vele eccer a kenyeres pultnál. Szóval ez a Sünusszeusz nagyon bánatos vót mán ettől. Akkor aztán egynapon, amikor ép Sünululu partjainál kötöttek ki, összetanálkozott egy olyan szép sünlánnyal, hogy még. Olyan szép vót, hogy még a borzok is a csodájára, meg a sünjére jártak. De Sünusszeusz nagyon megijedett, mert nem tudhatta, hogy a pofázmánya hogyan néz ki, tetszeni fog-e a sünlánynak? Gondolt egyet, oszt bemázolta a pofáját pirosra, mert az szép szín. Így állt a sünjány elé, akit éppen Jolánnak hívtak, de nem halgatott rá, mert Sünejla vót neki a neve. Szóval összetalálkoztak, oszt ez a sünlány úgy meglepődött, hogy menten kevertegy koktélt, és beverte. De megtetszett ez Sünusszeusznak is, oszt ő is ivott egyet, de ménykü erős vót az a koktél. Szóval tíz-húsz ilyen koktél után már egyiküket sem érdekelte a másik pofája, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

Így aztán Sünusszeusz története szorosan összeforrt piros színű koktélokkal.

Sün.  

A somsemnemvan könyvek könyvtára Nos, kedves olvasó, engedd meg, hogy bevezesselek a sosemnemvan könyvek közzé. Ezek mind a saját nemszerzeményeim, és nem kell nagy képzelőerő, hogy kitaláld, ki itt a könyvtáros. Szóval, igen, nem írtam még könyvet abüdöséletben. Meg aztán lusta is vagyok hozzá, de elvetemült is annyira, hogy mindez ne tartson vissza nemszerzeményeim katalogizálásától 23456. Plusz mínusz három, még nem tudom. No persze. De, hogy miért is lehetez érdekes neked? Hát ezt ne kérdezd, mit tudom én, most írom én is ezt az egészet.Könyveim, amiketsoseláttam, olyan gondolatok, melyek mérföldkövek lehetnének az irodalom országútján, ha egyszer venném a fáradságot. Egyenlőre viszont megelégszem a címekkel, úgy is azokat a legérdekesebbkitalálni ……….ha gondolod, nyugodtan fogj hozzá te is…………ez nem egy tuddmeghogymondmeg irodalom. Szóval: A hazájáért félő libatollTudom, nem túl szellemes,de hogyan tagadhatnám le, hogy eszembejutott? Kit csapjak én be azzal, hogy stilizálok, átírok, kihúzok? Legfeljebb ennyi eredményelenne:Kintről jött érzésekNem mondom, nehéz lenne így gondolkodni, vagy gondolatban áthúzni. Meg aztán hülyeség is szerintem. Nem is lennék jókönyvtáros, ha megaszondanám a magamfajta jellegtelen embereknek, hogy mit vegyenek ki belőlem. Törekedem én, hogy legyen itt történet, de nem könnyű. Az éjjeli lusta gondolatok foszlányaitól szabadulva lassabban gördül a kerék valóságtól megpapírosodni. Hopp, még egy cím felbukkan az egyik poros polcon:Megkontrázott vattacukor – avagy a méznyelő hamiskártyás Lassan haladok csak előre, nehéz itt a járás. Annyi emlékkacat, gondfityula, meg nevenincs sohanincs között az ember akaratlanul is elkalandozik. Most például egy zsiráf foltos-garbós gyerek jut eszembe, akit nemrég olvastam, pedig nem is én írtam. Mégis polcra kerül, szegény, ha tudná, tudhatná, amit el is mondanék neki, ha találkoznánk a papíron kívül. Kéne valamilyen rendszer. No nem vágyom én posztszocialitikus gorbacsoválásra, hanem mindamellett baloldalra rakom a szebb könyveimet, már, ha lennének. Így azért elégnehéz raktároskodni, hogy kikicsúsznak a fejemből a nemszerzemények. Mint a múltkoriban az a beszélgetés, a nagyapa meghal, a fiú elmegy, az anya sír, a szerető sír, én meg hallgatok, és a szálat próbálom feltekerni a saját kezemre, pedig nem is énvagyok a fiú, nem az enyém a szerető. Piros hetes vana homlokomon. Fekete dáma a térdemen. Billentyűs gitár rettegőknekItt a könyvtárban legalább halálszagnincs. Itt minden a meg nem történésről, a lehetséges teremtésről szól. Olyan szellemek lebegnek itt, mint Schopenhauer, vagy Dosztojevszkij, aztán persze Sponge aliasz Spongya Bob. Ők hárman nagy hatással voltak a vannakrámra. Nélkülük sose kezdtem volna neki ennek a nagytakarításnak. Az ember végül kiér egy sík mezőre, hogy lerója tiszteletét a minden egyszerűség megteremtője előtt e persze kockanadrágot ölt, és virágot tűz a gyomorsavtúltengésébe (haladóknak: ehhhinoceíja). Tisztességet persze olyan emberektől tanulunkitt, akik maguk is mindig az ajtón éppen belépő ember kivagyiságától rettegnek. A bolt bejáratánál, a sorban az előttemlévőemberek sokasága nyomja el a belső hangot, mássá válok, pedig könyveket író deák volnék, vagy mi. Ezek nehéz dolgok, az életemben meg kell tudnom, hogy vanevalamikülönbség az előttem és a mögöttemállók közt. Ettől aztán megtáltosodnék, és elkülönböznék annyira, hogy ne akarjam azt érezni, mármint hogy elkülönböztem. Végre. 

1.2.Egyesek szerint bolond vagyokSmith létezése és az én életéveim névlegesen meghaladják a 22-t (huszonkett őt)3. Nem vagyunk egyedül (soha)

Ez a papírfecni sohasem volt a kezemben, mégis jobban bizonyítja az irodalom létezését, mintaz ötév azegyetemen:    Ez fentebb említett, alább hagyott betegségem tünete, együttesen kezelendő a könyvtár többi vackával. Aztán ha vettem végre egy nagy bödönt, hogy abból csorogjon a hidegvíz a nyakamba, meg mindig velemlegyen, akkor jobban vonzódom majd a halott dolgokhoz, mert ugye a felületük is simább, a halottak arca is kisimul (mi ez a sok halálelőderengés a sorok közt?) mint a baba hátulja, előtte állítólag bebarnulunk, de ez csak az anyukákat érinti, hogy meg kellett érnie gyermeke bebarnulását, az őszt odalenn, Szóval a pokol és a menny (talán nagy NY, de az amerika) között van valami kétségkívülbarna. Odafagy az arcomra a kézmelege, megremegaz elhalni készülő szemideg, a vénák, artériák megtelnek barna … barnával. Ezminden, amit mondani akarok. Tanítani akarok. 2311 – Akkor és most Hát ezt sem én írtam. Pedig olykor a jövőbeképzelem magam, a polgárháborús képek közzé, hogy vajon a maradék szárazföldekért vívott abszulúte tisztességesbecsületes bunkózásban jó lennék-e? Hogy meddig olvad vajon a zÉszaki sark, meg meddig megyünk majdel mi, emberek, úgy mint az irodalom és a gyilkolás művelői(Danyilovok, meg mi?)?  Lehetne, hogy még előtte kollektíve megbocsátunk egymásnak?A nagyfokú értelmetlenségnek okot adva sűrű köd ereszkedik a polcokra. Nehéz lélegzetemmel lassan jutok csak előre a gégefőtől a hátsó sorokig. Valami megmagyarázhatatlanhomály ez, a tudatfolyam megakadása. Semmi. Különösen semmi. Itt tűnikfel a homályból, bár késve, egy régesrégi gyerekeskönyv:Vacak: a vacakNem isjó. Hogyisvolnaaz. Mikor kell mindig a nemjót jónak, a nemodavalót tökéletesnek, az unalmasat szívmelengetőnek, és még dedikálja is a szerző, hogy a guta dedikálná a tarkóm alá magát. Ez kisebbségi könyvtár, ha a sorok nem alakulnának maguk horizonttá, akkor mondom: én. Kellenek a jelzések a szövegbe, megkívánják, mint a szőke cicababát a sálába bújt jegyszedő a tegnapi történetben. Az ő regénye egyszerűbb, félelmetesebb, mint a sorompó a kisebbség végén, ahol a vonat pusztábakanyarog. Ott lennék igazán csak, könyves szemekkel merengenék a mittehetnék az otthonmaradtamért. Kell, hogy legyen itt valami igazi, igazoló, lagizáló plágium, ami gyilkolásra késztet, amiért gyilkolni köteles a becsületes megtalálója. Vége. Kutakodj másban!Ahogy megyek össze, úgy tágul a könyvtáram. Egyik-másik könyv akkora már, hogy agyonnyomhatna, ha merném a könnyebb véget. De már életfám tövében kusshadok, már a gyökerét rágom. Felzabálom a papirusztekercseket a nádföldek deltájában. Betűről betűre nő a lázam… ez most a befejező sor volt: Hadd legyek tudatos író. Hát ennyi, de nem kell megijedni, még van folytatás. Mint az életben a nagy visszaemlékezések, vagy egy álom. Én tudatosan töröm meg a rendet. Bátor egyéniség vagyok, van merszem a p, vagy a k betűvel szembenézni. Életem a posztmodern dugóhúzóHát igen. Ekkorra már Van Gogh eladta holtestét, az említhetetlen dolgok füstös kocsmába járnak könyvtár helyett. Én irigykedem rájuk, itt két ablak van, de egyik sem oda néz, a boncolda fekete fáira villanyos égőket aggattak. Karácson a másik oldalon. Ahol mindenki azért születik, hogy újra megszülessen (persze, mondják, halál nélkül nincs erkölcs) valahol máshol. A kígyó farkába harapunk, mert akár hogy tekereg, sosem látja a saját farkát, mert idő telik el két csavar között (akkor lógatják a terhesmamák alábukat aszakadékfelett), felfoghatatlanul sok idő tükröződik az üveges szemekben. Én sálamba csavarodva járom ezt az időt, teret, vágy és kétségbe esve, barátom karjai kitárva, felém vág, az eső elhordminket az egyetem kavicsos udvaráról. Gyros bojz            És ma már túl messze vagyok ettől a magamtól. Megírom magamnak, hogy legalább elolvassam. Fényképezkedni sosem szerettem. Minekvalónak tartom, pedig nézegetni jó. Fordított világkatasztrófa az enyém: magam tákolta armageddon, egyetemmel, orvosi és miegymás papírokkal, előre kitervelten. Utána élet. És most írom: élet. NEKED írom ezt, hát olvasd, és láss, mint a fényképen, hisz négyen voltunk igazán boldogok. De már katasztrofikáltam az énem, elkülönültünk. Azóttanem alszom jól. Devan, és vagyok, és néha jól csinálom. El kell fogadnom a gyors hús sülését a bőröm alatt, mások pillantásait mocskos szalvétám láttán. Az ő ölükben selyemterítő, én is felköthettem volna. E helyett magam után járok, hátha látom még az arcom, ha utolérlek, a tiedben.  A fenti sorokat félelmemben írtam.Ésaztán rengeteg gondolat foszlik semmivé a fejemben. Túl kevés ittamaradandó, mint a betonban a cement, homokostalajon fordulok elő. Merülő búvármadárként néha sírokat feszegeteka tollammal, háthakincsrelelek a folyton kevés, múltbóltekintő, gyermekkéntlátottak közt.Tízezer voltos banánhéj Kevés polcmarad üresen, látok nap mint nap olyan baleseteket, amik csak pár perccel előztek meg. Bátorság élni, nem biztosítva lenni itt, a magasfeszültség alatt alig pár méterrel. Vasmacskámat a vízbe eresztvevárom a kibuggyanó bubborékokat. Úgy tudok nekik örülni, mint a barátom a kutyájának, amikor a lányokkal megvetően bánik. Póráz nélkül lakunk egymás mellett már évek óta, mégsem eszünk egy tányérból, talán valamikor megutáljuk egymás száraz, rostos falatkáit. Egy-egy darab élet jutott csak nekünk. Felcímkézve állunk a koporsók előtt, Én, Banánhéj, Koporsó sorrendben, hogyaztán lépésindulj! Oszt csusszbele, már ittsem vagyunk. Utánunk meg marad a feszültség, ideg-izomrántó, dróton, beleken, pénztárcákon átsikló barna zagyva.  Ma mármegint a plafont bámultam. Szokásommá vált, amikor nemakarok odafigyelni a rokonságomra. Idegesítő, magam is ellenem vagyok ilyenkor. „Oszt mit idegeskedsz, nemjutott dinnyefőd?” Hát nem. Egy arasz semnem, nemhogy lélekben paraszt, testben beteges városi kutyakereskedők osszák nekem az eszet. A plafon megnem szól semmit, mindig szemnél van, van mit nézni rajta. Feheredő, kopott, töredezett vagy mállott, rusztikus kis díszangyalokkal vagy ügyesen felköpött gyufaszálakkal (ez már eltüntvagynem?), mindig kisegít zavaromból. Rokkant lennék nélküled. Kerekes szék                 Ragacsos palacsinta feszül fela karomra gumi helyett. Ölembe fordult uborkasaláta, vízelvezetők a karombavájva. Maradni kell a tanításnál, hogy ne szégyenkezzem a szégyenkezők miatt, a székek sora a kisegíthető gyerekekkel, pedig van, akin éntudnék csak igazán lendíteni. Persze, ha lennének kerekek a széke alatt. Én meg mögötteállnék, leléptem az utolsó csengőszóra, belső parancsszóra, ritmusosan a két himnuszközött.    Node a könyv, az maga a misztérium, a transzcendentális miazma, valami lézerrel és golyóstollal is egyaránt vághatatlan, egybefogó gorgó, fekete szálakkal és piros betűszedéssel veti ki magát a létezés kaotizmusából az élet szép. és minden arányosságok felé. Toll kell abbana pillanatban, amikor egy érzés még nagyon is lüktet. Lázasan alegjobbtán írni, kiolvasni a legváratlanabb következtetéseket. Végül is persze az egyetlen, a végső következtetés csak ez lehet: félek bármilyen következtetést levonni. Másodhegedűs vagyok (önéletrajzilag: jó csapatszellemű, együttműködő). Még a hazugságtól is félek, pedig az megmenthetne. Olykor persze szemlélem magam, mint a szagtalan fiú a filmben, nodehát neki barlangot adott a teremtő pár napra, nekem meg itt ezaváros, ezekazemberek, mikor én tényleg félek. Túl korán hagytakmagamra. Támaszaim vagy elröppentek a saját életük horizontján (éshát nem ezt kellett tenniük?), vagy ráuntaka dédelgetésre. Persze. Sok könyv születhetne ebből. Lesszispár. Lassan készülnek a polcok, íródnak a címkék. Foglalom a tárhelyet a sok…fölösleges, az én teljesen elnagyolt énképem pofátlan egoizmusának.

Üzenet szövege:

Történet - saját történet. Az én történetem.
Kell, hogy legyen valami, ami velem történik, történt ebből. Kifolyólag undorító, képenvágó, bűzlő, dohszagú, békalágy, haragvágy, töréspont, nemtelen élvezetek.
Lélektipró, mint garbójából kilógó fiú, aki lehetnék én is.
Menekülés magába, megszövegülni mihamarabb, olyan gyorsan, hogy ne száljon el az ihlet, de ne lebbenhessen el a fátyol a képről, csak perspektívában, füstösen derenghessen fel az emlék, legyen a papír fogja (lehet ly is), értelmezd csak te, éljen csak magának.
Hülő leves, dermedő kocsonya.
Pillésedő tej, haldokló madár (kívánatos az elcsapott, utszélén éppcsak vergődő, utolsó levegővétel)- nehézkedésierő a tinta útján.
Nincs semmilyen szerződés a közreadó és az író személy/és, vagy Én köztem.
Asztalfiók irodalom.
Nehéz, súlyos, tömör - kocsonyaszilárdság. Nincs benne csont. A szakács kihagyott valamit, de ez kívánja, vággya a beletevést, bele kell írnod magad a regénybe!
Megégett filmtekercs, porosodó polcon csillogó emléktárgy, vonatzaj.

Én

Kellemes karajkardoskodást az arra érdemeseknek!

Mielőbb várom a feltámadást. talán jobban is, mintkéne, élni, halni, látni Velencét napfelkeltekor a Hídról.

Tojásom

LAkom

Lakmámorba levegő után kapom

ajándék, mejjjel lepem

ellepem elmém

mámorából leve

elve élve lépve

a borospincébe érve

elérve

túl a karom

tövikosár, fényes selyem

kell hogy legyen

enni

egyem.

Szeretem az emberek mindennemű agyonszocializálatlan rongyba csavart vaktábaőszinteségét.

Itten kell, hogy legyen valami kijelentés, minthogy van valamim, amit itt jelenthetek, van valakim, akinek érdemes. Minap kérdezi tőlem egy Szlovákiai magyar, hogy mink oroszok nem utáljuk nagyon őket, szlovákokat? Hogy ugye a bevásárló - honturizmus. Ezen alaposan elgondolkodtam. Kijelentem, hogy Nem. Nem utálom az ilyen szlovákot, vagya dákmagyart.

Manapság magam ellensége vagyok inkább, mert sikertelen problálkozok emberséges lenni az emberekkel, emberek közt lenni. Nem vagyok tolvaj, csak valahogy eltűnik a kezeim ügyéből a pénz. Amit nem is érintettem. Messziről láttam. A kezem. Álmodok is róla, Ő egy ember, aki tudja az igazat rólam, néha belerág  a fülembe valami rágalmas igazságot.

Aztán meg van akinek ízlik, amit csinálok. Ők visszavágynak ettől még ízletesebb a harapás. Hús. Fűszerek. Ragasztó. Webes felület, Hostingolok, lopok a képekből. Tanítani kéne. Engem is, nekem is. Iskoláztatom magam. Lassan 25hiányzásom lesz. Sok ez, kevés ez.

Levest nem kérnek. Szinte senki nem löttyint egy forró E4654lét. Minden szám rajtunk marad. Egytől 1-ig.

Macskaparádé Kartonpapír zörög a fűzöldbenHalomban állnak kint a mézes vödrökHogy valaki már ugyan megnézhetnéElvitt-e már az ördögEgy s más kézenfekvő dallamPapírvonósnégyes felpörgős poppKultúra és drága kávé illataDöglött újságpapírba csavarvaVárja, látja, véli, hogy leírjaFelírja, kockás hasába varrja, mintNagymamát a farkas állat, aki sötétMégsem látja magát benne, a szöveg elrejtMinden álmot, az ablak előtt, ajtót,Üveget, szemetet és üdvözültetHogy még ma este csontjait a porbólEgy macska kimarja.

Talentális baromságok puha ösvényén lépdelek. Hagyományos alaphangok ütnek félharangot a fátyolos tudatban. Ezernyi apró folt táncol a fatelep felett a gomolygó faporfellegben. Szeplőket lehellnek az arcomra a kémények köptetőszirupos szájai, édes fűszerillat karol a hónom alá. Fényes tócsák hanyatlanak a lábam alá utat takarnak a végzetük felé. Lassan haladunk a föld közepe felé. Nehéz lélegzetű adóellenőrök lépdelnek bakancstesttel, leporolva.Terhes öreg autók pöfögnek alattuk, márványos olajjal a világpiacon megjelent legfrissebb papirba csomagolva. Letörlöm a festéket a lapok fehérjéről, lapos igazságok gyűlnek az orrom hajlékony csonkjába. Megköt bennem a fogantatás betonpillére, magas gyermekeim méterekkel előttem lépdelnek. Ugyanaz a csizma van rajtunk. Megismerem a rátapadt sárról.

Aóta nem hiszek a társadalomban.

Kell, hogy legyen valai vonzó a földben, mikor a sár képes elnyelni az egész emberiséget. Olyan ez az eső, mint a növénylocsolás a bfogadandó földtápozáshoz.

Az esernyők összecsukódnak a halott előtt. Az élők persze az élőkért mennek leginkább a sáron át a megváltás felé. Aztán a zöld bicikli végik követi a menetet, meg engem, a kezemben a legfontosabb élővel. Kántálunk a feledésnek, a föld nem felejteni, elnyelni, magábaforrasztani akar, ot nem számít, hány esernyő nyílik.

A kár persze nem olvad a sáros földbe az esővel.

megint elment felettem egy idő

lenézve látszólagsem derítő

ülepítő vedér, ledér, kenyér

víz az egyenlítő

mellet balra

egy halom kutyaszarra

lettem lépve, az ellenségre

vágyom, magam halálra álmodom

csak legyen még idő

egy alkalom, ha a műanyag palack nyakán

csillog az elörő magány, hogy talán

lesz még időd

egy alkalom

vastag jég a tavon 

A megkerülhető igazságok listájáról szeretnék szólni. Ja, higy valakinek vanijen? Vanhát, mertugye kikell magunkat mosni a sárból, így aztán szükségünk ban a magunk igazolására. Egy ijen lista létezése igen kifizetődő. sőtt. AMikor egymegegy három, akkor is ezt használom. Kell a fizetésemelés a végbélrákban küszködő barátomnagyapjának. Így hozom ki - egy kanyarral - a napi betevő kivevő letevőmet. A kővesémbe látok. Amiótta van ez a képességem, magam zúzom szét ategnepi álmokat. Amúgy folyékonnyá téve a masságot. Kell egy biztos pont, egy lista. Pontrólpontra élet. Legyen hát, oszt bocsásd ezt meg nekem, még mielőtt ez elolvasnád. Csak, hogy tudjunk egymás rákfenéjéről. Nosza.

Nos most jöttem be az ajtón. Itt vagyok. Nekem mára ennyi elég.

juteszembe mármegint azangyalánál ebédeltem aminap. mertugye néha meglátogatja azember alegjobb barátja a mi ma gány dolgok az életben megtalálnak keresés nélkül az éteri hullámok átvágnak egy üveg borralakezükben hatujj jujj decsípőspaprika, ami töbszörcsíp aszembe megtelik városszaggal szagjal jalszaggató famaggal bokrosodik amúlt kor tőrbecsalt vallomásai az abroszon a hímzés pirosas foltok és múltkorvoltdolgok felhökkenő vattapamacsokba cikcakk ollólapos kalap afogas szélei belémlógnak az asztalsarkosan megkötött székekkel négylábon.

legyen hát értelem az asztalok alatt is

Mikor kitaláltam, hogy mi szeretnék lenni felnőttként, még gyerek voltam. Ez az egyetlen mentségem. Talán ezért látom olyan szomorúnak most a sorsom. Hazudok egy gyereknek. Megbocsájthatatlan dolog magam részéről sálba csavarodva fázva félig törött borosüveggel boltokba bekacsintva. Árcédula ragasztó lettem. A kezem tiszta enyv. Enyves a kezem. a magam részéről ez is csak egy fordulat. mar nagyon sokadik. a saját hátam a mellem, meg a hasam, meg az üresség itt fenn, lenni vagy nem, vagy kettő meg kettő, hozzám, vagy hozzáadás.

Nem mintha szükség volna erre. Bár ki tudja. Talán lesz majd valaki, aki rálát a hátam közepére a szavaimon állva. Ugye ez nekem nem megy. Egyre inkábbdolgoznék, de ahoz sem értek. Arc és poetika nélküli zöngétlen mássalhangzó volnék, amolyan egyszer kipróbálom ezt is munkakedvvel. No sebaj, ezért még nem dobálom meg magam kővel, majd mások, hiszen én is egész népemet, fogom magam. Magam. Hisz minden levél öncélú. én sem látok arcokat, hacsak nem aszemben ülő srácét, de attól még nem neki írok, bár érdekes lenne. Majd.